Magyarok szovjet fogságban – történelmi háttér, emlékezet és kutatás

A szovjet csapatok Románia átállása után kezdték meg az előrenyomulást a Kárpát-medence területére, 1944 augusztus végén. Szinte ugyanebben a pillanatban a tömeges fogolyszedés is megkezdődött .

A szovjetek már jóval előbb felkészültek az újonnan elfoglalt területről begyűjtendő civilek tömeges kényszermunkájának hasznosítására. A GULAG táborrendszer mellett – amelyben politikai és köztörvényes foglyokat tartottak – létrehozták az UPVI-t (Internáltak és Hadifoglyok Táborainak Igazgatósága), amely hamarosan GUPVI lett, azaz Főigazgatóság. Az első foglyok azután érkeztek meg ebbe a táborrendszerbe, amikor a náci Németország és a Szovjetunió 1939-ben közösen megszállta Lengyelországot. Ezt követően, a balti államok 1940-ben történt bekebelezése után további foglyok érkeztek. Nagy részük egyszerűen civil volt, akiket etnikai vagy politikai alapon hurcoltak el. A háború végén ez a lágerrendszer – a GUPVI – készen állt arra, hogy a hadifoglyok mellett további civil tömegeket fogadjon be, olyanokat, akiket ellenséges elemeknek bélyegeztek.

A Kárpát-medence egy darabkája, amelyet később a Szovjetunióhoz csatoltak, kísérleti területté vált az újabb etnikai tisztogatáshoz. Kárpátalja ahhoz is kísérleti terepként szolgált, hogy a lehetséges ellenfelektől hogyan kell megszabadulni, illetve, hogy hogyan lehet a többséget megfélemlíteni. 1944. november 17-én a 4. Ukrán Front kibocsátotta a 0036. számú hadparancsot, amelynek értelmében Kárpátalja teljes magyar és német férfilakosságát 16-tól 70 éves korig kényszermunkára mozgósították. Ez szolgált mintaként a Sztavka 1944 december 16-án kiadott utasításához, amely lényegében Közép-Európa teljes német felnőtt lakosságának az elhurcolására irányult.

Némileg ellentmondásos adatok állnak rendelkezésre azt illetően, hogy végül is hány magyart hurcoltak el. A legvalószínűbbnek a 6-700 ezres szám tűnik. Ez több csoportból tevődött össze. Először is, ott voltak a hadifoglyok. Másodszor, a Kárpátaljáról elhurcoltak, mintegy 20-30 ezren. Harmadszor, a magyarországi németek ellen - pontosabban a feltételezett, illetve németnek minősítettek ellen is - folytatott a bosszúhadjárat áldozatai. Az ő számuk 70 ezerre rúgott. Negyedszer, ott voltak a Budapestről összegyűjtött civilek, mintegy 100 ezren – ők azt a célt szolgálták, hogy a kikerekítsék a Budapestet védő német-magyar sereg számát, amelyet a szovjet parancsnok jóval nagyobbnak tüntetett fel, hogy a lassú előrenyomulást meg tudja magyarázni. Ötödször, ott voltak azok a magyarok, akik az 1938-as határokon kívül, de az 1941-es határokon belül éltek, és nemzeti hovatartozásuk miatt hurcolták el őket – főként Kelet-Szlovákiából és Észak-Erdélyből. Végül, szemben az előző kategóriákkal, akik a GUPVI táborrendszerbe kerültek, ott voltak azok is, akiket a különleges szovjet hadbíróságok ítéltek el politikai alapon és küldtek a GULAG-ra. Az ő számukat a becslések 5 és 20 ezer közé teszik. A szovjet források szerint összesen 550 ezer magyar érkezett meg a célállomásként szolgáló GUPVI táborokba. De tízezrek nem élték túl a gyűjtőtáborok borzalmait vagy az utazást.

A túlélők közül a legtöbben 1950-ig hazaérkeztek, főként a hadifoglyok és az internáltak. Mások csak az ötvenes években jutottak haza, néhányan pedig még később. Az utolsó magyar fogoly 2000-ben került vissza Magyarországra. A leginkább elfogadott szám a túlélőket illetően 350-380 ezer ember.

A kommunista rezsim idején ezekről az eseményekről tilos volt beszélni. Mindössze két könyv jelent meg. Az elsőt egy öreg kommunista, Lengyel József írta, és a hruscsovi olvadás eredményeként látott napvilágot, 1962-ben. Ez a GULAG-ról szólt, hiszen az írót még a Nagy Terror idején ítélték el. A másik könyv csak 1981-ben jelent meg, Örkény István tollából – ez tulajdonképpen a háborút követő években írt hadifogoly riportok gyűjteménye volt. Végül, a szovjet fogság reális bemutatására 1988-ben került sor egy dokumentumfilmben (Gulyás Gyula: „Málenkij robot”). A fő különbség az volt, hogy ez az alkotás már nem a hadifoglyok vagy a politikai elítéltek sorsával foglalkozott, hanem a civil elhurcoltakéval.

Ezt követően indult meg a kutatás és az emlékezetkultúra ápolása. A rendszerváltozás éveiben és azt követően visszaemlékezések tucatjai láttak napvilágot. 1993-ben Budapesten sor került az első emlékmű felállítására a Honvéd téren. 1994-ben megalakult a kárpátaljai Szolyván, az egykori haláltábor területén az Emlékpark. 2000-ben a magyar kormány rendelkezett a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjáról. 2005-ben a Terror Háza Múzeum rendezett ideiglenes kiállítást a málenkij robotra és a GULAG-ra elhurcoltak emlékére. Megkezdődött a kárpótlások kifizetése, jóllehet, csak a magyar állam részéről. Végül, az ezredforduló utáni időszakban egy civil szervezet, a Pécs-Baranyai Németek Nemzetiségi Köre elkezdett kegyeleti utak szervezni az egykori lágerek helyének felkeresése céljából.

A szovjet fogság végül is a közbeszéd tárgyává válhatott, jóllehet, nem olyan súllyal, mint amelyet a jelenség megérdemelt volna.

Mathé Aron